Gesztesi Károly, az ország egyik legkedveltebb színművésze ma lenne hatvankét éves, de a sors kegyetlen játéka folytán már évek óta csak egy hideg sírkőnél emlékezhetnek rá mindazok, akik szerették. A budakalászi temetőben az idő mintha megállt volna: a sírhantot friss virágok és az emlékezés mécsesei borítják, miközben a levegőben még mindig ott vibrál az a hatalmas űr, amit a művész távozása hagyott maga után. A családtagok és a legközelebbi barátok számára ez a nap nem az ünneplésről, hanem a néma gyászról és a fájdalmas hiányról szól, hiszen Károly nevetése, az a jellegzetes, dörgő hang ma is ott cseng mindenki fülében, aki valaha ismerte őt.
A sírnál megjelent hozzátartozók arcára mély szomorúság kövült, ahogy a gyertyák lángját figyelték a szélben. Nemcsak egy zseniális színészt, hanem egy édesapát, egy barátot és egy pótolhatatlan embert gyászolnak minden egyes percben. Az évforduló kapcsán felelevenedtek a régi emlékek, a közös születésnapok vidámsága, ami mostanra fájó nosztalgiává szelídült. A rajongók is folyamatosan érkeznek, egy-egy szál virággal vagy néma főhajtással adózva a legenda emléke előtt, aki túl korán, ereje teljében hagyta itt ezt a földi létet. A temető csendjét csak a szél zúgása töri meg, de a szerettei szívében ott dobog a remény, hogy valahol fent, az égi színpadon Károly ma is mosolyog.
A gyász nem kopik meg az évekkel, csak átalakul, és ilyenkor, a születésnapja környékén minden seb újra felszakad. A család számára különösen nehéz ez az időszak, hiszen minden egyes tárgy, minden egyes felvétel őt idézi, de a fizikai jelenlétét semmi sem pótolhatja. A sírkő mellett állva a barátok egymás kezét szorítva próbálnak erőt meríteni a közös emlékekből, miközben tudják: Gesztesi Károly öröksége a filmvásznon és a színházi deszkákon örökké élni fog, de az otthoni asztalnál hagyott üres szék örökre emlékeztetni fogja őket a pótolhatatlan veszteségre. Az emlékezés virágai között ott bujkál a szeretet, ami erősebb a halálnál is.
