Pótolhatatlan veszteség érte a magyar filmművészetet és a televíziózás világát: életének nyolcvanadik évében elhunyt Szilágyi Virgil, a Balázs Béla-díjas operatőr, akinek neve és munkássága egybefonódott a hazai vizuális kultúra legmeghatározóbb évtizedeivel. Halálhíre mély megrendülést váltott ki kollégáiból és a szakma képviselőiből, hiszen személyében nemcsak egy technikai zsenit, hanem egy igazi művészt és látnokot veszítettünk el. Szilágyi Virgil azon kevesek közé tartozott, akik a kamera lencséjén keresztül nemcsak rögzítették a valóságot, hanem lelket is leheltek a képekbe, felejthetetlen vizuális élményt nyújtva nézők generációinak.
Pályafutása során számtalan ikonikus alkotásban működött közre, és olyan stílust teremtett, amely ma is tananyag a jövő operatőrei számára. A munkatársai szerint a forgatásokon ő volt a nyugalom és a precizitás szobra; valaki, aki a legnehezebb körülmények között is meglátta a fényt és a tökéletes kompozíciót. Szilágyi Virgil nem csupán képeket komponált, hanem történeteket mesélt a fényekkel és árnyékokkal, alázattal szolgálva a rendezői koncepciót, miközben minden kockán ott hagyta saját, összetéveszthetetlen kézjegyét. Távozásával a magyar filmgyártás aranykorának egyik utolsó nagy tanúja és mestere hagyott itt minket, hatalmas űrt hagyva maga után a stúdiókban és a vágószobákban egyaránt.
A család és a közeli barátok fájdalma mellett a szakma is néma főhajtással adózik az emléke előtt. Az operatőr az utolsó pillanatig aktív maradt szellemileg, és bár a teste elfáradt, a filmművészet iránti rajongása soha nem lankadt. Emléke ott él minden egyes filmkockában, minden egyes megkomponált beállításban, amelyet ránk hagyott. A közösségi médiát elárasztották a tiszteletadás jelei, ahol egykori tanítványok és pályatársak emlékeznek meg arról az emberről, aki megtanította nekik, hogy a kamera nem csak egy eszköz, hanem a szív meghosszabbítása. Nyugodjék békében, Szilágyi Virgil képei örökké világítani fognak a magyar kultúra egén.
