Mély megrendüléssel és fojtogató fájdalommal fogadta a hazai sporttársadalom a lesújtó hírt, miszerint Kovács László, a magyar sportélet egyik legmeghatározóbb, emblematikus alakja életének 75. évében örökre lehunyta szemét. A gyászhír váratlanul, szinte villámcsapásként érte mindazokat, akik ismerték, tisztelték és őszinte szívvel szerették a kiváló szakembert, aki hosszú évtizedeken át szolgálta megingathatatlan elkötelezettséggel a magyar sport szent ügyét. Kovács László neve az évek alatt egybefonódott a szakmai alázattal és a győzni akarással; nem csupán egy név volt ő a statisztikák száraz világában, hanem egy olyan ikonikus figura, akinek szakértelme, páratlan embersége és a sport iránti gyermeki lelkesedése generációk számára szolgált és szolgál ma is követendő példaként. Halálával egy olyan pótolhatatlan űr keletkezett a nemzeti sportpalettán, amelyet betölteni a jelenlegi helyzetben szinte lehetetlen küldetésnek tűnik.
A sportvezetőként és elismert szakemberként is magasztalt legenda élete utolsó pillanatáig hű maradt azokhoz a szilárd elvekhez, amelyeket még pályafutása elején fektetett le: a legnehezebb, válságos időkben is a kérlehetetlen tisztességet és a megalkuvást nem tűrő, kemény munkát hirdette. Azok a kollégák és sportolók, akiknek megadatott a szerencse, hogy közvetlenül mellette dolgozhassanak, egy olyan embert ismerhettek meg benne, aki soha, semmilyen körülmények között nem adta fel a küzdelmet. Számára a sport nem csupán egy jól fizető munka vagy karrierút volt, hanem maga a mindent felemésztő szenvedély és az élet értelme. Kovács László hosszú és rendkívül eredményes pályafutása során számtalan sikert könyvelhetett el, trófeák és elismerések szegélyezték útját, de számára a nap végén mindig az emberi kapcsolatok minősége és a fiatal, feltörekvő tehetségek önzetlen felkarolása volt a legfontosabb mérce. Most a sportlétesítmények visszhangzó falai között néma, súlyos csend honol, a nemzeti zászlókat pedig félárbócra engedték a szélben, ezzel is jelezve, hogy a magyar sport egyik legfontosabb tartóoszlopa dőlt ki örökre.
A családtagok és a legközelebbi barátok gyásza leírhatatlan és szavakkal szinte kifejezhetetlen. Egy olyan édesapát, nagyapát és hűséges barátot veszítettek el, aki a magánélet viharaiban is ugyanolyan stabil pontot, afféle világítótornyot jelentett, mint a sportpályák szélén, a feszült pillanatokban. Az utolsó pillanatig méltósággal és hihetetlen akaraterővel küzdött, de az elgyötört teste végül feladta az egyenlőtlen harcot az idővel és a alattomos betegséggel szemben. Bár a fizikai jelenléte megszűnt, emléke és szellemisége örökké élni fog azokban az elért eredményekben, azokban a bölcs tanácsokban és abban a gazdag szellemi örökségben, amelyet az utókorra hagyott. A közösségi média felületeit percek alatt elárasztották a megrendült részvétnyilvánítások; egykori tanítványok, olimpiai bajnokok és neves sportvezetők egy emberként, könnyes szemmel búcsúznak a „Kapitánytól”, aki most már az égi pályákról, a felhők feülről figyeli tovább az övéit. Nyugodjék békében, nemes alakját és munkásságát az idők végezetéig megőrizzük szívünkben.
