Mély fájdalommal és megrendüléssel értesült a közvélemény a hírről, miszerint életének nyolcvanadik évében örökre lehunyta szemét Jancsik Ferenc, a magyar színművészet egyik legmeghatározóbb és legszerethetőbb alakja. A Jászai Mari-díjas művész távozása pótolhatatlan űrt hagy maga után, hiszen nemcsak egy rendkívüli tehetségű színészt, hanem egy ízig-vérig úriembert és a szakma iránti alázat mintaképét veszítettük el. Jancsik Ferenc neve összefonódott a Budapesti Operettszínház aranykorával, ahol évtizedeken át kápráztatta el a közönséget eleganciájával, páratlan humorával és azzal a különleges kisugárzással, ami csak a legnagyobbak sajátja.
A művész pályafutása során számtalan emlékezetes alakítást nyújtott, de a legtöbben talán azokból a televíziós produkciókból és filmekből ismerhették, amelyekben karizmatikus jelenlétével minden jelenetet megbabonázott. Nem csupán a színpadon volt óriás, hanem a magánéletben is egy végtelenül kedves, közvetlen ember maradt, akit kollégái és rajongói egyaránt tiszteltek. Halálának híre villámcsapásként érte a művészvilágot, hiszen Jancsik Ferenc még az utolsó éveiben is aktív maradt lélekben, és mindig örömmel emlékezett vissza a rivaldafényben töltött dicsőséges esztendőkre.
Az utolsó napok csendben, méltóságteljesen teltek el a számára, bár a környezete tudta, hogy a fizikai ereje már fogytán van. A család és a legközelebbi barátok végig mellette álltak, próbálva enyhíteni azt a súlyt, amit az idő és az elmúlás rakott a vállára. Amikor az utolsó függöny legördült, egy egész korszak zárult le a magyar kultúra történetében. Az Operettszínház saját halottjának tekinti a művészt, és a színház épülete előtt már égnek az emlékezés lángjai, ahol a tisztelők virágokkal és némán elmondott imákkal búcsúznak a legendától, akinek hangja és mosolya örökké ott visszhangzik majd a falak között.
A búcsúztatás részleteiről a család későbbre ígért tájékoztatást, de az már most biztos, hogy Jancsik Ferenc emléke nem fakul meg. Az általa megformált karakterek, a filmkockákon megőrzött pillantásai és az a méltóság, amivel az életét élte, örök mementó marad az utókor számára. Egy olyan színész távozott, aki tudta, hogy a nevettetés és a könnyfakasztás egyaránt szent küldetés. Most a mennyei színpadon várja az utolsó tapsrend, miközben itthon egy egész nemzet hajt fejet a nagysága előtt, gyászolva a pótolhatatlan veszteséget.
