Mély, fojtogató fájdalom telepedett a csendes gyászolók tömegére, amikor eljött a pillanat, amitől minden szerető szív a legjobban rettegett. Végső, szívbemarkoló búcsút vettek Süllős Gyulától, a Vasas imádott ikonjától, feleségétől és imádott gyermeküktől. A tragikusan korán, szörnyű körülmények között elhunyt sportvezető és családtagjai emléke előtt több százan tisztelegtek, de a levegőben vibráló gyász szinte tapintható volt. A ravatal körül hömpölygő virágtenger sem volt képes elfedni azt a tátongó űrt, amit ez a felfoghatatlan családi tragédia hagyott maga után.
A mécsesek pislákoló, halovány lángjai mintha maguk is a tehetetlen bánattól remegtek volna a hideg szélben. A megjelent barátok, egykori sporttársak és tisztelők arcára ráfagyott a döbbenet és a kétségbeesés. Senki sem akarta elhinni, hogy akit egykor kicsattanó energiával, tenni akarással láttak a pálya szélén vagy a mindennapokban, az most csendben, az örökkévalóságba burkolózva pihen a koszorúk ölelésében. Az elfojtott zokogás halk moraja időről időre megtörte a szertartás komor méltóságát, miközben a könnytől áztatott szempárok a magasba emelt, fájdalmas búcsúsorokat pásztázták.
A koszorúkon és szalagokon díszlő szavak közvetlenül a lélek legmélyéig hatoltak, darabokra törve a még megmaradt belső nyugalmat is. Apa, anya, mama – olvashatták a jelenlévők a szívszorító, utolsó üzeneteket, amelyek mindennél pontosabban mutatták meg, mekkora pusztítást végzett a hirtelen halál ebben az összetartó, szerető családi közösségben. Ezek az egyszerű, mégis monumentális szavak egy egész megsemmisült világ emlékét hordozták, és minden egyes jelenlévő szívébe kést döftek. Nem maradt hely a találgatásoknak, sem a felesleges magyarázatoknak, csak a tiszta, nyers és elviselhetetlen gyász uralkodott a szertartás minden egyes percében.
A sporttársak és a Vasas család tagjai egymásba kapaszkodva, némán meredtek a semmibe. Az egykori bajnokok, akik oly sok nehéz pillanatot átvészkeltek már az életben, most tehetetlenül álltak a koporsók előtt, elismerve, hogy erre a veszteségre semmilyen edzettség vagy lelki erő nem készíthette fel őket. Az emlékezés virágai lassan elborították a kijelölt helyeket, miközben a búcsúztató beszédek fojtott hangjai felidézték a felejthetetlen pillanatokat, a közös sikereket és Süllős Gyula pótolhatatlan egyéniségét. A tragédia árnyéka rásötétedett a jelenlévőkre, és a búcsúgaléria képei örökre beégtek a gyászolók emlékezetébe, mementóként szolgálva egy olyan életről, amely túl hamar, egy szempillantás alatt égetett fel mindent.
