Különös, mélyen megrázó hangulatú és megrendítő vallomással törte meg a csendet a magyar színházi és filmművészet élő legendája, Koncz Gábor. A közkedvelt és tiszteletreméltó, immáron 87 esztendős művész a hónap végén egy hatalmas szakmai elismerésben részesül, hiszen hivatalosan is a Magyar Művészeti Akadémia illusztris tagjává választják. Ezen ünnepélyes, sorsfordító alkalom kapcsán nyitotta ki a lelkét, és beszélt teljesen őszintén, szépítések nélkül a jelenlegi mindennapjairól, a testét és szellemét nyomasztó öregedésről. A beszélgetés során a színészóriás az idő kíméletlen múlásával kapcsolatos legbelső félelmeiről, a halandóság elkerülhetetlen gondolatáról és a végső elmúlás árnyékáról vallott. Szavai egyszerre hordozták magukban egy hosszú élet minden felhalmozott bölcsességét, a múltbéli emlékek iránti fojtogató nosztalgiát és az élet iránti, még mindig pislákoló mély szeretetet, miközben elismerte: a mindennapi létezés ebben a magas korban már egyáltalán nem könnyű feladat.
A Kossuth-díjas színművész nyíltan, férfiasan felvállalta, hogy 87 évesen nem is a fizikai korlátokat, hanem az öregedés brutális mentális terheit viseli a legnehezebben a mindennapok során. Bár pontosan tudja, hogy az évek múlása és a test leépülése egy teljesen elkerülhetetlen biológiai folyamat, a lelke mélyén mégis képtelen elfogadni és tudomásul venni, hogy már nem képes ugyanarra a maximális teljesítményre, mint a boldog és energikus fiatalabb éveiben. Én ezt a mostani állapotot mentálisan viselem a legnehezebben a világon, hiába öregszik ugyanis rohamosan az ember, a saját feje és a lelke egyszerűen nem nagyon akarja tudomásul venni a rideg valóságot, fejtette ki a Story magazinnak adott interjújában. Különös elkeseredettséggel mesélte, hogy a környezetében lévő emberek is még mindig pontosan úgy viselkednek vele, mint amikor a régi, ereje teljében lévő Koncz Gabi volt, csakhogy ő már régen nem az a fiatalember, hanem az idős Gábor lett. Nagy különbség van a kettő között, és a külvilág is így szólítja mostanában. Régebben mindenki azt mondta a szakmában és a magánéletben: a Koncz Gabi mindent egy csapásra megold, bízzák csak rá a legnehezebb feladatokat is. Ez a dicső, sikerekkel teli időszak azonban végleg és visszafordíthatatlanul elmúlt. Ma már a környezete is tisztán látja, hogy hiába is szeretné teljes szívvel, a dolgok egyáltalán nem úgy mennek, mint régen. Gyakran jön valami hirtelen akadály, betegség vagy gyengeség, ami miatt le kell mondania a terveiről. Létezik egy kíméletlen biológia, egy vastörvény, amit egyszerűen nem képes felülírni az ember, bármennyire görcsösen szeretné is. Ennek a megmásíthatatlan, szomorú bizonyosságnak pedig nagyon nehezen, dacosan adja meg magát a művész.
A haláltól való növekvő félelem és a végső elmenetel elkerülhetetlensége rányomja a bélyegét a hétköznapjaira, a napjai ugyanis az időskorral együtt járó, egyre súlyosbodó kellemetlen tünetekkel és fájdalmakkal telnek. A végső elkerülhetetlen búcsú gondolata szinte folyamatosan ott kísért a fejében. Ennek a sötét, nehéz árnyéknak a szorításában telik szinte minden áldott napom, nem könnyű már a puszta létezés sem ebben a korban, panaszolta elcsukló hangon a színész. Ebben a nehéz időszakban a fiatalabb felesége, Kata jelenti számára az egyetlen igazi, tiszta örömöt és a kapaszkodót a világban. Ő az, aki éjjel-nappal vigyáz rá, odaadóan ápolja a megfáradt lelkét, és a végsőkig, minden kívánságát lesve kiszolgálja a betegágyánál. Kata ráadásul rendszeresen meglepi őt a legkedvesebb, fiatalságát idéző ételeivel, és ez a végtelen gondoskodás, szeretet rengeteget segít abban, hogy a színészóriás a legnagyobb bajban is megtalálja a szürke mindennapok apró, még megmaradt örömeit. Estéit többnyire csendes filmnézéssel tölti a szobájában, és minden egyes napot azzal a titkos, halk reménnyel zár le a sötétben, hogy a következő reggel talán egy kicsivel könnyebb és elviselhetőbb lesz.
Bízom és reménykedem abban, hogy a holnap majd jobb és könnyebb lesz, de ha valami nagy, ritka öröm ér az életben, azt még ma is azonnal elmesélem a rég elhunyt anyáméknak, idézte a színész szavait a 24.hu. Koncz Gábor minden egyes évben hűségesen elzarándokol a szüleihez a mezőkeresztesi temetőbe, mert szentül meg van győződve arról, hogy a holtak hallják minden szavát. Tudom, hogy pontosan hallják, amit mondok a sírjuknál, és odafentről figyelnek engem, mert még mindig tiszta szívből érdekli őket, hogy mi van velem a földi létben. Ezzel kapcsolatban egy egészen hátborzongató történetet is megosztott a múltból: amikor Kassán rendezte a Száll a Kakukk fészkére című darabot, a fergeteges sikert arató premieren kapott hatalmas virágcsokrokkal az éjszaka közepén azonnal a szülei sírjához sietett. Már késő éjjel, a koromsötétben ért a mezőkeresztesi temetőhöz, aminek a hatalmas vaskapuja természetesen zárva volt. Nem tehetett mást, odaállt az autójával közvetlenül a kerítés mellé, és a sötétben egyszerűen beugrott a temető falán. Egyszer csak a sírok között járva azt látta, hogy a sötétségből helyi parasztok, az ő imádott enyéi, a saját fajtája közeledik felé kaszákkal, kapákkal, lobogó mécsesekkel és viharlámpákkal a kezükben, mert azt hitték, sírrabló jár ott. Én vagyok az, a Koncz Gabó gyerek, kiabáltam nekik teljes erőmből a vaksötétben, mire ők megkönnyebbülten felsóhajtottak: Jaj, Gabikám, akkor nincsen semmi baj, ha te vagy az! Én magam még egyáltalán nem akarok meghalni, bár pontosan tudom, hogy előbb-utóbb mindennek ez lesz a vége. Egyszer mindenki elmegy a sötétségbe.
