Mély gyászba borult a magyar művészvilág, amikor a napokban szárnyra kelt a hír: Galkó Balázs, a József Attila-díjas színművész, a versek és a színpad elkötelezett lovagja örökre lehunyta a szemét. A hír nem érte váratlanul a szűk környezetét, hiszen a művész az utóbbi években méltósággal, de láthatóan meggyengülve vívta harcát a kegyetlen betegséggel, ám a közönség számára a hiánya így is pótolhatatlan űrt hagy maga után. Galkó nem csupán egy színész volt a sok közül; ő volt az az ember, aki akkor is a kultúra és az igazság fáklyáját vitte, amikor a körülmények a legzordabbra fordultak.
Az utolsó hónapok csendben, a nyilvánosságtól visszavonultan teltek, de a barátok és pályatársak visszaemlékezéseiből most felsejlik a drámai valóság. A színművész, aki évtizedekig a versek bűvöletében élt, a végóráiban is a költészetbe kapaszkodott. Egy közeli ismerőse elárulta, hogy Balázs még a legnehezebb pillanatokban is próbált üzenni a világnak, mintha tudta volna, hogy a függöny hamarosan végleg legördül. A betegség ugyan fizikailag felemésztette a testét, de a szelleme és az a sajátos, karcos, mégis bársonyos orgánuma az utolsó pillanatig megmaradt azok emlékezetében, akik meglátogathatták a kórházi ágyánál.
„Nem a haláltól félt, hanem a felejtéstől” – suttogják a szakmabeliek, akik szerint Galkó Balázs legnagyobb fájdalma az volt, hogy az utolsó években méltatlan helyzetbe került. A szegénység és az elszigeteltség árnyéka vetült a legendára, aki egykor tömegeket bűvölt el szavalataival. A most napvilágra került részletek szerint a művész egyfajta lelki békével készült az elkerülhetetlenre, de a szívében hordozott egy titkot, amit csak kevesekkel osztott meg. Ez a vallomás most, a halála után nyer igazán értelmet, rávilágítva arra a mérhetetlen magányra, amit egy ekkora formátumú tehetségnek kellett átélnie a csillogó fények távolságában.
A temetés részleteiről és a végső búcsúról a család későbbre ígért tájékoztatást, de az internetet már most elárasztották a megemlékezések. Pályatársai szerint Galkó Balázs távozásával egy korszak zárult le: az a fajta hiteles, megalkuvást nem ismerő művészet, amit ő képviselt, ma már ritka kincs. A színész, aki élete végéig hű maradt József Attilához és a kimondott szó erejéhez, most már ott pihen, ahol nincsenek többé fájdalmak, csak a végtelen csend és a versek halhatatlansága. Az emléke azonban itt marad velünk, minden elszavalt sorban és minden megrendült sóhajban, ami a neve hallatán felszakad a tisztelők szívéből.
