Szívszorító vallomást tett a magyar színházi élet egyik legmeghálóbb óriása, Harsányi Gábor, aki élete legnehezebb időszakáról rántotta le a leplet. A színművész, akit egy ország zárt a szívébe humoráért és karakteres hangjáért, most egy olyan családi tragédiáról beszélt, amely minden szülő legfélelmetesebb rémálma. Imádott fia ugyanis váratlanul, minden előjel nélkül került életveszélyes állapotba, amikor egy brutális erejű roham és azt követő stroke sújtott le rá, teljesen felforgatva a család nyugodt mindennapjait.
A dráma az egyik pillanatról a másikra vette kezdetét, amikor a fiatalember váratlanul rosszul lett, és a roham olyan súlyosnak bizonyult, hogy azonnal kórházba kellett szállítani. Harsányi Gábor hangja még most is megremeg, amikor felidézi azokat az órákat, amikor nem tudták, fia túléli-e a támadást, vagy maradandó károsodásokkal kell-e leélnie az életét. A diagnózis lesújtó volt: a stroke következtében a fiú egyik oldala lebénult, a beszédkészsége és a mozgása is súlyosan sérült, ami után egy végtelennek tűnő, fájdalmas rehabilitációs folyamat vette kezdetét a kórházi falak között.
A színészlegenda elmondása szerint a fia hősiesen küzd a felépülésért, és bár az állapota javulást mutat, az út még rendkívül hosszú és rögös a teljes gyógyulásig. Harsányi Gábor minden idejét és energiáját a családjára fordítja, miközben próbálja tartani a lelket mindenkiben. Elárulta, hogy a kórházban töltött napok alatt látta csak igazán, mekkora ereje van a fia élni akarásának: a kezdeti teljes bénulás után apró lépésekkel, de biztosan haladnak előre, és már a mozgása is kezd visszatérni, bár a finommotorika és a teljes fizikai erő visszanyerése még a jövő zenéje.
Az egész családot megviselték a történtek, hiszen a bizonytalanság és a félelem rányomta bélyegét a hangulatra. Harsányi Gábor bevallotta, hogy a színpadon sokszor maszkot kell viselnie, hogy a közönség ne lássa rajta az otthoni aggodalmat és a kialvatlanságot, de amint legördül a függöny, gondolatai azonnal a kórházi ágy mellett pihenő fiához repülnek. A színművész háláját fejezte ki az orvosoknak és az ápolóknak, akik emberfeletti munkát végeznek, és hisz abban, hogy a sors nem veszi el tőlük a reményt a teljes felépülésre. Ez a küzdelem most nem egy színdarab része, hanem a kőkemény valóság, ahol a tét nem egy tapsvihar, hanem az emberi élet és a családi boldogság visszaállítása.
