Mély, fájdalmas csend telepedett a Vígszínház falaira és a magyar színművészet egére, ugyanis elhunyt a teátrum egyik legmegbecsültebb és legmeghatározóbb alakja, Soros Sándor. A szomorú hírt maga az intézmény közölte, és a bejelentés súlya alatt most mindenki megrendült, aki valaha ismerte vagy látta őt színpadon. Sándor nem csupán egy színész volt a sok közül, hanem a szakma iránti alázat és az örökös derű megtestesítője, aki generációkon átívelő munkásságával kitörölhetetlen nyomot hagyott a hazai kultúra szívében. Halála egy korszak végét jelzi, egy olyan űrt hagyva maga után, amelyet szinte lehetetlen lesz betölteni.
A művész sorsa és élete ezer szállal kötődött a Vígszínházhoz, ahol nemcsak kollégaként, hanem igazi családtagként tekintettek rá. Pályafutása során számtalan emlékezetes alakítást nyújtott, és minden egyes szerepébe beleöntötte a teljes lelkét, legyen szó drámai mélységekről vagy könnyedebb, szórakoztatóbb pillanatokról. Kollégái elcsukló hangon emlékeznek vissza rá, mint az emberre, aki minden reggel mosollyal lépett be a művészbejárón, és akinek a jelenléte még a legnehezebb próbafolyamatokat is bearanyozta. Számára a színház nem munkahely volt, hanem az otthona, a színpad pedig az a hely, ahol igazán önmaga lehetett.
A közönség rajongásig szerette, hiszen Soros Sándorban volt valami őszinte, sallangmentes közvetlenség, ami azonnal megtalálta az utat az emberek szívéhez. Nem vágyott a harsány rivaldafényre a magánéletében, de a deszkákon óriássá nőtt, és minden mozdulatával, minden szavával a hitelességet szolgálta. Az utóbbi időben bár kevesebbet láthattuk, a szakma és a színházbarátok folyamatosan figyelemmel kísérték sorsát, így a távozása híre mindenkit váratlanul és felkészületlenül ért. A gyászoló család és a társulat most együtt próbálja feldolgozni a felfoghatatlant, miközben a nézőtér üres székei között még ott visszhangzik a taps, amit annyiszor megkapott.
Soros Sándor emléke tovább él azokban a darabokban, azokban a nevetésekben és könnyekben, amelyeket pályája során kiváltott az emberekből. A Vígszínház saját halottjának tekinti a művészt, és ígéretet tettek arra, hogy méltó módon fogják megőrizni szellemi örökségét. Ma este a függöny ugyan legördült, de a fények soha nem alszanak ki teljesen ott, ahol ő járt. A magyar színházi élet egy igazán nemes és tiszta szívű harcosa távozott az égi színpadra, magával víve egy darabot a színház aranykorából.
