Vannak olyan pillanatok az életben, amikor a legvidámabb, legenergikusabb személyiségek világa is teljesen összeomlik, és a mindent átható fájdalom veszi át az uralmat. A csodálatos és mindig életvidám Soma Mamagésa élete legnehezebb, legkínzóbb időszakáról rántotta le a leplet, amikor őszintén mesélt imádott édesanyja elvesztésének megrázó részleteiről. Bár a külvilág felé sokszor próbálunk erősnek mutatkozni, a gyász és az elengedés folyamata olyan mély sebeket ejt a lelken, amelyeket az idő múlása sem képes teljesen elhalványítani. A művésznő könnyeivel küszködve emlékezett vissza arra a végzetes napra, amely örökre megváltoztatta a családjuk életét, és arra a mérhetetlen űrre, amit az édesanyja hagyott maga után.
Soma elárulta, hogy az édesanyja nem csupán a szülője, hanem a legfőbb támasza, a legfőbb bizalmasa és a szellemi partnere is volt egy személyben. Kapcsolatuk túllépett a hagyományos szülő-gyermek viszonyon, egyfajta mély, spirituális és megbonthatatlan kötelék volt az övék, amely a mindennapi beszélgetésekben, a közös nevetésekben és a csendes megértésekben teljesedett ki. Amikor a szörnyű hír megérkezett, a világ egy szempillantás alatt szürkeségbe borult, és a művésznő úgy érezte, mintha a talaj teljesen kicsúszott volna a lába alól. A legfájdalmasabb az volt számára, hogy végig kellett néznie a folyamatot, ahogy az imádott nő, aki életet adott neki, fokozatosan távolodik ettől a földi világtól, és felkészül a végső utazásra.
A búcsú pillanatai örökre beleégtek a lelkébe, és a mai napig kísértik a mindennapokban. Soma elmesélte, hogy az utolsó napokban szinte egyetlen percre sem tágított az édesanyja ágya mellől, fogta a kezét, suttogott hozzá, és próbálta átadni neki minden szeretetét és energiáját, hogy megkönnyítse a nehéz átlépést. Az atmoszféra a szobában szinte tapinthatóan nehéz volt, a csendet csak a halk lélegzetvételek törték meg, miközben a családtagok egymást támogatva próbálták feldolgozni az elkerülhetetlent. A művésznő szerint az édesanyja arcán az utolsó pillanatban egy olyan földöntúli béke és nyugalom terült el, ami némileg enyhítette a hátramaradottak kínzó fájdalmát, de a veszteség valósága így is letaglózó volt.
A temetés utáni időszak a teljes befelé fordulásról és a gyász feldolgozásáról szólt. Soma nem titkolja, hogy hosszú heteken át képtelen volt a munkára vagy a nyilvános szereplésekre koncentrálni, hiszen minden gondolata a múlt emlékei körül forgott. A ház minden sarka, minden apró tárgy az édesanyjára emlékeztette, és a hirtelen beálló csend szinte elviselhetetlennek tűnt. A barátok és a tágabb család támogatása sokat segített a legnehezebb napokon, de a végső harcot a fájdalommal mindenkinek saját magának kell megvívnia a lelke legmélyén. A művésznő most úgy érzi, az édesanyja emléke és az tőle kapott szellemi örökség ad neki erőt ahhoz, hogy újra talpra álljon és folytassa az életét.
